Viszlát, 2007!

         Repül az idő, harmadik évébe lépett kisded kompániánk! Érdemes visszatekinteni az elmúlt kóstolókra, ne adj’ Isten átolvasgatni a szellemesebbnél szellemesebb beszámolókat összejöveteleinkről…

         Megszokott, de immáron szűknek bizonyuló törzshelyünkön gyűltünk egybe december 28-án, pénteken este nyolckor. Már jó ismerősünk az isteni skót sajt, meg az az izé, amit keksznek hívnak, apró kancsóban az ásványvíz, s egészen pinduri pohárkákban az öt nemes ital. A látvány lenyűgöző, csapjunk hát bele!

         Elsőnek egy 12 éves Glen Keth-t ízlelhettünk meg, mottója szerint hamuban forgatott tejkaramella. Nocsak, nocsak. Kellemes, karamellás íze valóban rögtön érezhető volt, a többi ígért jegyet csak részben tudta t. Tagság beazonosítani. 60 százalék feletti alkoholfokát észre sem lehetett venni, selymesen, enyhe kávézamattal terült szét a szájban. Bár jómagam az est végén az ötödik helyre jelöltem ezt a whiskyt, de hozzá kell tennem gyorsan: soha rosszabb kezdést.

         Másodszorra egy klasszikust üdvözölhettünk, egy kicsit másként. A sherrys hordótól meseszerű aranybarna színt kapott Cragganmore 14 évig várakozott, hogy egy illatorgiával kápráztasson el minket. A feketeribizli, karamell és balzsamecet árnyékában meghúzódó cseppnyi fás benyomást aposztrofálták Skóciában „öreg fadoboznak”. Meleg, gyümölcsös íze, mely tejkaramella és szörp jegyeit hordozza, azt az ábrándot szüli az emberben, hogy „igen, esténként egy pohárral ebből, amíg élek, a kandallóban pattogjon a tűz, vadászagaraim a fotőj mellet, és senki se zavarjon, Archibald!”. A szótlan lakáj azért ott hagyhatja az egész üveget, akár…

         Ezt követően egy 33 éves Glen Grant-ra került sor. Ennek az italnak az 5 éves maltja vezeti Olaszországban a whiskyeladásokat. De mit is várhatunk azoktól, akik egy kevert vörösbort istenítenek… A pohárba illatolva felrémlik a narancs, füge, egy picit orvosságos beütéssel. Könnyed, frissítő íze (csupán 51,8%-os!) melaszos, fekete bors jegyekkel, amit megtart vízzel hígítva is. Illata viszont megváltozik, inkább csokoládés lesz, mint gyümölcsös.

         Megszokhattuk, hogy ahogy telik az este, úgy lesznek egyre rafináltabbak a kóstolásra szánt minták. Meglepő, de nem megbotránkoztató tulajdonságokkal rendelkező, 15 éves Tullibardine-t próbálhattunk eztán. A viszonylag fiatal lepárlóból származó ital vaníliás tejkaramella és pirított tölgy benyomását keltette, ha pusztán csak az orrunk után mentünk volna. Ízében mindezek mellett a gyömbért lehetett felfedezni. Vízzel hígítva medvecukor és gyurma keveredik az illatba, zamatában viszont megmarad csípősnek, halvány sós utóízzel.

         Az utoljára tartogatott Longrow-t csak így jellemezték röviden: a sárkány kortya. Boldog az a Süsü, aki, aki egyszerre hét fejével ihat ilyen whiskyt. (Bár gyanítom, hogy hét tagsági kártyára lenne szüksége.) Egy nehéz, füstös italt kóstolhattunk, karakán jegyekkel. Illatában harmonikusan keveredett a dohány, a bőr, keserű narancs, s egyik tagtársunk szerint: „sült sertésoldalas”. Ízében is olajos, fűszeres benyomást keltett. Felvizezve sós, gumicukros nyomokat adott amúgy is összetett illatához, kóstolva megmaradt „nehéz”, füstös zamata, csipetnyi feketeborssal fűszerezve. A legfurcsább mégis az volt, hogy mindezek ellenére egy finom, kellemes, rafinált whiskyhez jutottunk. Úgy gondoltam, hogy az öreg Glent Grant mögött az ezüstérmet adományozom ennek az italnak.

         Természetesen az itt leírtak a saját véleményemet tükrözik, azokért nem vállalok felelősséget, különben is sokkal jobban szeretem a pásztói „Cowboy" whiskyt.

         A viszont látásra!

         Karesz